Aktuális

Fejes Rudolf Anzelm a Váradhegyfoki Premontrei Prépostság apátja, prépost-prelátusa. 1996. április 21-én szentelte pappá Mayer Pál Ágoston bencés bíboros Rómában. 25 éves jubileumán a legszigorúbb járványügyi előírások voltak érvényben. Ezüstmiséjét 2021. április 21-én egyszerűen és csendesen ünnepelte, szűk családi körben. Serbán Mária és Dénes Gabriella készített vele jubileumi interjút a romkat.ro portálon. Ebből idézünk.


– Milyen megfontolással indult el a papság felé vezető úton?


Úgy gondolom, Isten hívása egyfajta folyamatos vonzás, és erre egy idő után választ kell adni. Nagyon fiatalon, már kilencedikes koromban tudtam, hogy pap akarok lenni. Onnantól kezdve e cél felé irányítottam a lépteimet, ami a kommunista időben nem volt könnyű. A családban is mindig azzal a jelzővel illettek, hogy én a tipikus jófiú vagyok, aki nem bosszant senkit, nem okoz kellemetlenséget. Nem volt hozzám köthető balhé, botrány. A családomban előttem még nem volt pap. Édesanyám református volt. Édesapám katolikus és vallásosabb volt. Két évet a premontrei gimnáziumba járt, de aztán őket elcsapták, mert akik anyagilag jól álltak, nem érettségizhettek, nem tanulhattak tovább anno. Dászkál István plébános volt gyerekkoromban a Szent Lászlóban, aki a nagyobbacska fiúkat tanította ministrálni. Egyszer én is oda nőttem, és végig ministráltam 8-9 éves koromtól, pedig régi felfogás szerint csak hat ministráns lehetett. De volt is kiből akkoriban választani: nyolcvanan-kilencvenen is voltunk hittan- órákon. Gyakorlatilag a templomban nőttem fel, de nem volt ez túlbuzgóság a részemről, inkább lelki igényből fakadt. Számomra normális volt, hogy reggel hét órakor - főként mikor Budai Márton misézett - ministráltam, utána mentem nyolcra az iskolába. Ez nagyjából nyolc éven keresztül mindennapos volt. A lelki fejlődésemhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy megismertem olyan papokat, akiknek a gyermek nem volt nyűg. Akik szívesen tanítottak, nem ráztak le, sőt, lelkiekben is eligazítottak, hiszen rendszeresen gyóntam náluk. Próbálták a belső fórumon kitágítani a látókörünket. Akkoriban még nem volt lelki olvasmány. Én gyakorlatilag a tisztelendő uraktól kapott, az 1800-as évek végén és 1900 elején nyomtatott lelki irodalmat olvastam. Megbeszélték egymás közt, hogy ki mikor lép be a nevelésbe, de számon is kérték az olvasmányt, hogy lássák, mit értettem meg belőle. Ami újszerű volt, azt én a vincés nővérektől kaptam. Ők be tudták szerezni az újvidéki ferences nyomtatványokat. Amit még tőlük kaptam, az a rengeteg imádság, amit értem mondtak el.

 

 

– Az eltelt huszonöt év nehézségei, megpróbáltatásai ellenére mi az, amiért hálás tud lenni?


Az ember 25 év után már azt mondja, van mire visszatekinteni, akármilyen is volt. Amit lényegesnek látok, hogy én is - és szerintem minden pap - minden nap meg kell, hogy értse az ő papságának a misztériumát. A papságra felkészítő lelkigyakorlaton azt mondta Benkő jezsuita atya, hogy mindenkinek meg kell találnia az apostolok között azt, akihez az ő papsága lelkiekben tud kapcsolódni, és akinek a felidézése az életben mindig erőt fog adni. Én az apostolok közül Pétert érzem magamhoz közel. Ennek az az oka, hogy nekem nem az jutott, amit egy pap jámboran elképzel magának: épít egy nagy közösséget, lelkipásztori élményei vannak, vagy templomot épít. Ezekből a nemes dolgokból nekem nem jutott, csak a harc. A harchoz pedig állandó éberség kell, ami Péterben mindig megvolt. Persze, én is sokszor éreztem azt, amit ő: Uram, menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok. Péter lelkileg olyan éber, hogy érti, Jézus mit akar. Ugyanakkor Péter az, aki a helyes kapcsolódást előmozdítja az apostoli közösségben, és végül vezeti az egyházat. Valahol minden apát egy kicsit Péter, hiszen vezetni kell. Péterek vagyunk, akik követjük az Úr Jézust. Ez az egyik, amiért hálás vagyok, hogy ezt megértettem. Bármilyen nehéz helyzet jön, ez mindig erőt ad. De született bennem egy másik nagy megértés is a 25 év alatt: nincsenek céljaim. Nem azért, mert depressziós vagyok, hanem mert csak egy dolgom van: Krisztust követni. Aki viszont követ, nem tudja, hogy merre halad az, akit követ. Nagy bizalom kell ehhez: tudni, hogy az Úr rosszat nem akar. A bizalomból pedig hit születik, hogy érdemes követni. A másik pedig, hogy a Jóisten eszközként használ a szentségek kiszolgáltatására. Minden alkalommal jelet, kegyelmet ad, amitől azt érzi az ember, hogy a helyén van. Ezt tartom a gyakorlati részben kincsnek.